Három nagy ünnepe van a magyar irodalomnak, melyeknek köszönhetően megemlékezhetünk annak különböző szeleteiről, így a Magyar Költészet, a Magyar Dráma és a Magyar Széppróza Napjáról. Az egyensúlyt a legutóbbival sikerült felállítani, hiszen így minden műfajnak megvan a maga ünnepe irodalmunkban.
A Magyar Költészet Napját 1964 óta ünnepeljük József Attila születésnapján, április 11-én. Kevesen tudják, hogy létezik a Költészet Világnapja is, amelynek időpontja: március 21-e. A Magyar Dráma Napja 1984 óta ünnepnap a magyar irodalomban, Madách Imre „Az ember tragédiája” című művének 1883. szeptember 21-ei ősbemutatójára emlékezve. A Magyar Széppróza Napjának (február 18-a, Jókai Mór születésnapja) hátterével kapcsolatban – amelyet sokan összekevernek a Magyar Próza Napjával (április 14-e, Esterházy Péter születésnapja!) – némileg összetettebb a helyzet. Ez esetben nem is a stilisztikai árnyalat a fontos...
Eredetileg, két nagyon izgalmas és erős irodalmi háttérintézményhez kapcsolódik ez ünnepnap világra hozatala. A magyar nyelvterület legnagyobb irodalmi fesztiváljait, így többek közt az Ünnepi Könyvhetet is szervező, Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete Esterházy Péter halálát követően, 2017-ben kezdeményezte, hogy a Kossuth-díjas magyar író és publicista születésnapján emlékezzenek meg a Magyar Próza Napjáról. Ezt követően, néhány hónapon belül a Magyar Írószövetség lépett, és megfogalmazta, legyen inkább valamely, a klasszikus nagy írók közül az, akinek neve e jeles nappal szorosan összefonódik. Így merült fel a „régi nagyok” közül Mikszáth, Móricz és Jókai is… Az Írószövetség indítványát a Magyar Művészeti Akadémia is felkarolta, közleményében már a Magyar Széppróza (!) Napját emlegetve, aminek egyetlen „prózai” oka volt csupán, hogy kimondottan a szépirodalmi próza értékeire szerették volna ez ünnepnap által ráirányítani a figyelmet. S hogy miért éppen február 18-ra, s nem április 14-re esett a választás?
Az Írószövetség elnöke az egykori dilemma során hangsúlyozta: „nem Esterházy Péter irodalmi örökségével van gondjuk, hanem a két irodalmi ünnep, a nagy múltú Magyar Költészet Napja és az újszülött Magyar Széppróza Napja egybekapcsolásával”. Mely utóbbi „kinevezésénél” fő szempont volt az is, hogy ne a nyári holtszezonra essen, másrészt távol legyen minden más kulturális és nemzeti ünnepünktől. Február 18-a, mindezeket figyelembe véve, ideális dátumnak tűnt, ezen felül pedig, ami a legmeghatározóbb volt az Írószövetség elnöke szerint, hogy a Magyar Széppróza Napját olyan nagy íróhoz szerették volna kapcsolni, aki fölött az idők folyamán konszenzus alakult ki az olvasók között, továbbá mert írói életműve a mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítménye, amely komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez. E meghatározás hűen tükrözi Jókai Mór rendkívüli irodalmi „alakját”, amely 2018 óta immár végérvényesen egyesült a Magyar Széppróza Napjával. A továbbiakban az ő irodalmi szerepét járom körbe, az irodalomtörténet / az irodalomkutatás által ránk hagyományozott tudás segítségével, amelyből egyértelműen látni fogjuk, s amely mélyen igazolja, hogy valóban méltóképpen kapcsolódott össze személye ez irodalmilag kiemelkedő nappal.
Ha volt – napjaink kifejezésével élve – igazi „médiaszemélyiség” az 1860-90-es években, és nemcsak az irodalmon belül s a művészetekben, akkor az, valóban Jókai volt. Annak ténye, hogy a Magyar Széppróza Napját az Ő születésnapján ünnepeljük, ez akár már így lehetett volna az 1880-as évektől kezdve, amikor Jókai már egyértelműen egyfajta „írófejedelem” szerepében mutatkozott meg. 1900-ban túl van az 50. írói jubileumának a megünneplésén, amely egy hatalmas országos ünnepségsorozat volt. Ez ünnepségsorozat azzal vette kezdetét, hogy az író a saját szobrával szembesült – a szó átvitt és a szó szoros értelmében is – le is leplezte önmagát. Időközben megbetegedett, és emiatt Szegedre a szobrát küldte el maga helyett, szimbolikusan. Szintén 1900-at írunk, amikor a párizsi világkiállítás szervezőjének meghívására, Franciaország fővárosába utazik. Ez egyrészt remek lehetőség volt Jókai számára, hogy találkozhasson a híres, korabeli francia szerzőkkel, de nemcsak ezért maradandó állomás ez az író életében. A párizsi világkiállításon, a világ legnagyobb kiállításán saját szobát rendeznek be Jókai teljes díszkiadásából, személyes tárgyaiból, mely kiállításnak ő maga a kurátora, s ő is nyitja meg a saját magáról szóló kiállítást. Az ez idáig említettek azért is egészen különleges kuriózumok az íróról, mert Jókaira elsődlegesen a magyar irodalom és a magyar széppróza ún. „zárványfigurájaként” gondolunk, mint általában véve is hajlamosak vagyunk magyar „írófiguráinkra” zárványokként gondolni, miközben Jókai esetében is jól azonosítható és látható nemzetközi „beáramlása”, helytállása, megnyilatkozása, ismertsége. Az 1900-zal létrejövő, komoly nemzetközi státuszát megerősítette az is, hogy műveit hihetetlenül jól fordítják a 70-es évek után.
Jókai nevét hallva, rögtön „A kőszívű ember fiai”, „Az arany ember” vagy az „Egy magyar nábob” jut mindannyiunk eszébe. Kevesek számára köztudott, hogy a sor itt bizony nem áll meg, az író irodalmi munkájának rendkívüliségét nemcsak az támasztja alá, hogy a 19. század második felének az egyik legnagyobb volumenű kispróza-írója és elbeszélésírója is. Ő maga rendezte sajtó alá 1893-ban, az 50 éves jubileumi ünnepsége alkalmából a saját életművét, ezáltal kicsit kikövezve az utókor számára az utat, hogy mit is olvassunk feltétlenül az íróóriástól. Jókai az 1850-es években nagyjából 230 elbeszélést írt. Ha ezt kötetekben mérjük, akkor 31 kötetnyi elbeszélés és 25 kötet regény. Az 50-es években tehát 56 kötetet jelentetett meg, nagyjából egy tizede a korabeli irodalmi termésnek: Jókai.
Az író hihetetlenül belobban, valójában nem 1848-ban és nem is az 1840-es évek végén, bár akkor is nagyon tapintható, érezhető volt az irodalmi jelenléte, hiszen ekkor egy nagyon neves irodalmi lapnak a szerkesztője is. Szintén kuriózum Jókai esetében ebben a korban, hogy egyszerre többféle lap szerkesztője, például Vasárnapi Újság (kevésbé műveltek számára szólt), Hon (politikai lap), Üstökös (élclap). S ami igazán rendkívüli, hogy ugyanazt a szövegét különböző lapokban jelentette meg, mert tudta, hogy más olvasóközönség más szemmel olvassa. Felfedezte magának a teljes olvasóközönséget, ezen keresztül pedig azt, hogy az mennyire rétegzett és hogyan kell ehhez, mint írónak, alkalmazkodni. Nagyon tudatosan játszott ezzel. Ilyen értelemben az első modern kapitalista író volt.
Jókai jelen volt a Tízek Társaságában, de ott volt az első irodalmi sztrájk szervezői között 1846-ban, amikor is Petőfivel és kilenc másik íróval együtt úgy döntöttek, hogy szembemennek a lapkiadókkal és saját lapot hoznak létre. Mert elvárták, hogy megfizessék a magyar írót. Így tehát elmondhatjuk azt is az íróról, hogy az első irodalmi profizmusról szóló vitának is résztvevője volt.
Nagyon korszerű volt a romantika korában, a késő romantikában és ma is, az Egy komondor naplója (Jókai: Dekameron – száz novella) című alkotása, ami gyakorlatilag egy kutyának a nézőpontjából mutatja meg, hogy milyen a világ, és hogy vajon, hogyan gondolkodhatnak az emberek. A romantika az első nagy korszak, amikor felfedezik az írók maguknak az állatokat, és elkezdenek az állatok jogairól beszélni; egyenrangúnak tekintik az emberekkel őket, ami természetesen botrányos, mondhatni „kicsapta a biztosítékot” a maga korában.
Jókai Mór különleges sajátossága, és ma is élményt adó írói tulajdonsága, hogy nagyon vonzó hősöket talál műveinek, akiknek története az olvasó fantáziáját megmozgatja. Életműve minden korosztályt képes megszólítani. Joggal merül fel mégis az a merész, némiképp provokatív kérdés napjainkban, különösen a fiatal diákgenerációra koncentrálva, hogy Jókai befogadható, tanítható-e…? Továbbgördítve e kérdést, Jókai kapcsán jól megragadható a kortárs és klasszikus irodalom összehasonlításának kényszere, feszültsége… T. Szabó Levente, irodalomtörténész szerint e kettőt nem kell egymás ellenében kijátszani – ezen túlmutató kérdés, mit kezdünk, mit teszünk, hogyan bánunk a kulturális örökségünkkel, de ez nem egy automatizmus, elvárható kompetencia, hogy tudjuk kezelni azt, hanem kulcsot kell adni hozzá. Az irodalomtörténész szerint fel kell nőni ahhoz is, hogy a kortársaknak a kortársai legyünk – hiszen nagyon gyakran a kortárs irodalom is furcsa, érthetetlen, különleges; ugyanúgy magyarázatra szorul, mint éppenséggel Jókai…, melynek eredményes közvetítéséhez új stratégiákat, jó értelmezéseket, friss szempontokat kell találni és beszélni minél többet ezekről, hogy természetessé váljon – mindehhez el kell sajátítani akár lexikálisan is, meg kell érteni a logikáját, mechanizmusát. Abból a szempontból pedig mindenképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat a Jókai-művek esetében, hogy az 1830-as évek után a nyelvi reform, a nyelvújítást követő nyelvet beszéljük nagyjából ma is; próbáljuk meg a 14. századi vagy 16. századi szövegeinket olvasni…, ott a műveltebb olvasóközönség is elakad, magyarázatra szorul, hogy egy-egy kifejezés mit is jelent.
Egy biztos: az irodalommal az irodalomért, az olvasmányélményekkel az olvasmányélményekért érdemes megküzdeni. Hiszen a mesére, a történetekre, az emberi élet irodalmi megjelenítésére korunkban is nagy az igény. Ma is léteznek olyan rendszerességgel könyvtárba járó vagy könyvet olvasó emberek, ahogy ez korábban is jellemző volt. Rengeteg szépirodalmi portál van, különböző nívójúak, de mégis ez azt jelenti, hogy nem múlt el az olvasás szokása, arról van csak szó, hogy a minőséget megismeri-e az Olvasó, tudja-e, hogy az új címek, művek közül mi az, amit érdemes kézbe vennie.
A Magyar Széppróza Napja felhívja a figyelmet arra, hogy van magyar széppróza, ma is él ez a műfaj! A 20. század nagy klasszikusai, az elején még az élő Jókai Mór és Mikszáth Kálmán, de jött rögtön, Kosztolányi, Babits, Móricz, Tamási Áron, Móra Ferenc, szinte lehetetlen felsorolni is a gazdagságát a magyar szépprózának! Olyan jelentős nemzedékek sora, ami a 20. századot jellemezte és ennek a folytatása is él, a magas színvonalú és kiváló magyar szépirodalmi alkotásokban, szerzők világában.
Háy János, József Attila-díjas költő, író szerint a magyar irodalom jól teljesít, mindig is jól teljesített, ez azt jelenti, hogy nagyon széles spektrumban mozog ahhoz, hogy jó minőségű művek legyenek; ehhez kell, hogy mindenféle művészi akarat ebben a térben megjelenjen: mert „világot építeni szavak és mondatok révén, akkora gazdagság, ami mindent felülmúl.”
Saját tapasztalatomból is érzem, hogy mindenki a maga életállapotához kapcsolódó témákat szereti – ha az olvasásnak szenteli az idejét, figyelmét – ezért is van esélye (a klasszikusokon kívül) minden újonnan megszülető műnek is, és minden megszólaló alkotónak, mert az ő személyiségére és élményére is, valami módon reagál majd a közönség. A szépirodalmi könyvnek jelen-idejűségén túl tehát távlatisága is van, hiszen hogyha olyan tartalmi, esztétikai vagy gondolati- élménybeli értékkel bír egy alkotás, ami az embert minden korban érdekelheti, az a mű az idők hosszán át megtalálja olvasóit.
Ahogy Tőzsér Árpád, Kossuth-díjas és József Attila-díjas szlovákiai magyar író, költő fogalmaz: „A jó olvasó nem az írót keresi a műben, hanem saját magát. S a műnek, ha valóban mű, annyi jelentése van, ahány olvasója. Ezért kimeríthetetlen.”
Kerüljünk hát közelebb lényünkhöz az olvasás által, merítkezzünk meg bátran az irodalom sokszínűségében, s ne csak a Magyar Széppróza Napja alkalmából!
Csaba Lilla
